Igaz, hogy mégsem arattunk akkorát az olimpián, mint gondoltuk, az átlag magyar életszínvonalát lassan Zimbabwe is megelőzi nem csak Bulgária és egy valódi oligarcha megteremtéséhez is brutális állami segítség kellett, (és még így is csak a megalázó 1851. helyet értük el vele a világ leggazdagabb embereinek listáján) de azért van valami, amiben mi magyarok verhetetlenek vagyunk.
Bármiről, ismétlem bármiről kerül szó, mi rögtön elő tudunk húzni egy tőmondatot, amivel bagatelizálni tudjuk a problémát. Valódi pozitív nemzet vagyunk na!
Drága az élelmiszer, kifizethetetlenül magasak az albérlet árak? Nem az ár sok, a te fizetésed alacsony. Döglődik az egészségügy? Menj magánba, én is oda járok. Korrupt a rendszer, ömlenek fölöslegesen a milliárdok? Miért, a Gyurcsány talán jobb volt? Gyenge az oktatás, egyre kevesebb a tanár, senki sem vállalja éhbérért? Bezzeg a két hónapos nyári szabi az jó mi? A fiatalok már a kimaxolt CSOK-kal se tudnak lakáshoz jutni. Az akarjon saját lakást, aki megengedheti magának. Magyar Péter néha kicsit fura, értem én, hogy ő az ügyeletes megváltó, de talán mégsem kéne mindent vakon elhinni neki. Miért, az Orbán jobb?
Értem én, hogy nem kell mindenen búslakodni, de azért talán ennyire félvállról sem kéne vennünk ezt az egészet, ami épp körülöttünk zajlik. Jó az, ha valaki nem pörög feleslegesen, de ez a pökhendin odavetett műleszaromság sem célravezető. A leszarom tabletta bevétele néha nagyon hasznos ugyan, de nem lehet vele minden gondot megoldani.
Saját részemről utálom azt is, mikor ezeket a hét vármegye bölcseit valaki azzal akarja leszerelni, hogy „majd te is leszel ám szar helyzetben, de akkor mi mind kiröhögünk majd” mert a jó öreg dögöljön meg a szomszéd tehene is mentalitás még sosem volt célravezető. Ha a nálunk jelenleg még sokkal jobban élők is eljutnak odáig, hogy anyagi gondjaik lesznek, akkor nekünk, átlagosan élő magyaroknak már nagyon rossz lesz. Én saját részről inkább abban reménykedem, hogy egyszer majd eljutunk odáig, hogy nekünk, az átlagnak sem okoz majd gondot 300 ezret kiköhögni havonta egy albira, negyven misit egy lakás kezdőrészletére, százharminc ezret egy komolyabb vizsgálatra a magánban vagy ötvennyolcezret egy átlagos heti bevásárlásra a Sparban. Abban reménykedem, hogy egyszer eljön az a világ, mikor nem huszonéves rozsdatartályokkal repesztünk a kátyús, de legalább rohadt drága autóutakon, mikor a vonat időben indul és időben meg is érkezik, mikor a gyerek matekórájára nem a rajztanár ugrik be helyettesíteni, mert ugyan nem ért hozzá, de neki pont lyukas órája van, szaktanár meg nincs. Remélem, hogy egyszer eljön az az idő, mikor a hírek nem arról szólnak, hogy már megint milyen felesleges dologra húztak ki milliárdokat a nemzet zsebéből, mikor a regnáló hatalom sajtója nem hazudik, sőt, az ellenzéké sem. Remélem, hogy egyszer itt, ebben az országban is rend lesz, amikor nem kell majd ostoba tőmondatokkal nyugtatni saját magunkat és nem kell hazudnunk sem másoknak sem önmagunknak.
Mert „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország” és jelenleg épp aggódom a sorsáért, bármilyen buta kis tőmondatokkal szeretnének is leszerelni azok, akiknek pont tök mindegy mi zajlik körülöttük.
